Baráth Péter Ferencváros

Baráth Péter és a Fradi… Elvárható-e manapság a klubhűség? Régen jobb volt?

Sport

Ha létezik fájdalmas dolog a futballszurkolók számára a meleg sörön kívül, akkor – némileg együttérezve a paksiakkal – bátran állíthatom, hogy az egyik legrosszabb érzés, mikor a ráadásban kap gólt a kedvenc csapatod, és azzal bukja a meccset. Na, az nagyon idegőrlő tud lenni. Szombaton a szerencsére a jobbik végén voltunk a dolgoknak, majd kedden tovatűnt az eufória, és rájöhettünk, hogy az utolsó percben kapott gólnál is van rosszabb: ha kedvenc játékosod egy utált riválishoz igazol.

Ez történt most: a debreceni közönségkedvenc, Zilahi-díjas és magyar válogatott Baráth Péter a Ferencvároshoz szerződött kölcsönben. Szerintem közülünk sokan még mindig csak ízlelgetjük a hírt, próbálunk megbarátkozni a gondolattal, de nekem valahogy nem megy, hiába nem rajtunk múlott ez a transzfer. 

Klubhűség, a már rég nem létező fogalom

Ne legyünk azonban álszentek, hiszen fordított esetben mi csettinthetünk volna örömünkben, ha például Sigért sikerült volna hazacsalogatnunk a Népligetből. Ez a feltételezés azonban ismerve a manapság a közpénzeken és irányított szponzorok által totálisan felfuttatott Ferencvárost (ezt próbálgatják a Lokinál is, egyelőre mérsékelt sikerrel – a szerk.) csak édes álom és fantazmagória lehetett részünkről. Miként az is annak számít, ha azt hisszük, hogy él még a klubhűség intézménye. Manapság ez már szinte ismeretlen fogalomnak számít, mióta teret nyertek a Bosman-szabály mintájára megköttetett átigazolások.

A dúsgazdag arab és amerikai milliárdosok által felvert átigazolási rekordként kipengetett százmillió eurók és az ezzel járó fizetések hallatán bizony van az a pénz, amire egyik pillanatról a másikra szimpátiát vált egy-egy focista – tisztelet a kivételnek. Az egyik leghíresebb ilyen nagy vihart kavaró átigazolás volt Luis Figo Barcelonából Madridba költözése, amit érthető módon vehemensen fogadtak a katalán drukkerek. Odáig fajult a helyzet, hogy a két csapat egyik El Classicóján egy disznófejjel is megkínálták a luzitán klasszist:

Persze utolsó mohikánként akadnak azért üdítő kivételek is: Paolo Maldini, Javier Zanetti vagy éppen Francesco Totti neve lehet a közelmúltból ismerős, ha a klubhűséget példákkal ábrázolnánk.

Nem Baráth az első

Ugorjunk azért vissza Lokira, hiszen még mielőtt azt gondolnánk, hogy ez volt az első ilyen jellegű transzfer, amikor egy kulcsjátékosunk riválishoz igazol. Számomra az egyik legfájóbb ilyen esemény a Loki-szurkolók egyik kedvencének, Nicolae Ileának az elvesztése volt, aki Sándor Tamás hazatéréséig 65 góllal abszolút csúcstartó volt. Majd eligazolt az akkor nagy csapatként tündöklő MTK-ba, de számításai nem igazán jöttek be Budapesten, hiszen folyamatos sérülései miatt még csak az epizodista szerepet sem tudta kiérdemelni. Tíz meccsel és három góllal tudott csak előrukkolni a Hungária körúton. Nicu esetében már nem volt visszaút Debrecenbe, nem úgy Arany László, aki kétszer is visszatért egy ferencvárosi és honvédos kitérő után. A tatabányai születésű középpályás mindezek mellett Debrecenben tudott a legjobban teljesíteni, több mint ötven mérkőzésen huszonkét góllal boldogította a nagyerdei publikumot.

“Fradi? Ne már!” Nem repesnek az örömtől a Loki-szurkolók Baráth Péter döntése miatt

Bőven maradtak még megválaszolatlan kérdések Baráth Péter transzferével kapcsolatban is. Két opció létezik: bejön neki a váltás, és az ajándék bajnoki cím mellé rendszeres játéklehetőséghez jut, bejárja a zöldeknél a sigéri utat, és válogatottnál is többször számításba veszik, majd véglegesítik, amivel a Lokomotív is jól jár. Vagy…

Debrecenből indult, de a Fradival vált igazán sikeressé – interjú Sigér Dáviddal

A másik eshetőség pedig az, hogy Nicu példáját lekopírozva kevesebb lehetőség jut neki, ne adj’ Isten sérülések spiráljába kerülve kispadmelegítővé válik, és exvasutasként vakvágányra kerülhet. Ebben az esetben valószínűtlennek tartom a visszatérését. Egy dologból már biztosan kimarad: az Európa Ligában idén nem játszhat, mert a nevezés már lezárult. Vetélytársat is kapott maga mellé a középpályára a 24 éves francia-algériai Mehdi Boudjemaa személyében. Erre szokták azt mondani: egye meg, amit főzött.

Szurkolói berkekben mindenesetre megoszlanak a vélemények. Vannak, akik azt mondják, hogy aki önként el akart menni – a zöld-fehérek honlapjának erről beszélt Baráth -, azt el kell engedni, és rá kell adni a kabátot. A másik oldal árulásként és megbocsáthatatlan bűnként aposztrofálta ezt a döntést, hiszen egy ősi ellenséghez szegődött el a fiatal játékos. Valószínűleg a DVSC szurkolói nem fogják ezt szó nélkül hagyni, amikor a Fradi fog vizitálni a cívisvárosban. 

Konklúzió

Annyi biztos, hogy a Baráth Péteréhez hasonló váratlan klubváltások korábban is előfordultak, de akkor nem éltük meg ekkora tragédiaként. Habár az is igaz, hogy akkoriban bajnoki címekről és Bajnokok Ligája csoportkörről nemigen álmodhattunk, így ez most jobban sérti az önérzetünket. Klubunk aranykorában, mikor tényezőnek számítottunk, azért mi is igazoltunk játékosokat akár pesti kluboktól is (Laczkó, Mijadinoski), de az első bajnoki címet szerző klubunk alapemberei közül jó néhányat (Csernányszki, Virág, Éger, Nikolov,) elcsábítottunk a Siófoktól és a Dunaújvárostól. Most nem haszonélvezői vagyunk ennek, hanem ismételten elszenvedői. 

Ez a tendencia pedig akkor fog megváltozni, ha a Debrecen újra felkerül Európa futballtérképére. Ezt jelen esetben egy kupagyőzelemmel lehetne a leghamarabb elérni. 

– Faragó László –